Ennek az embernek annyi libája volt, mint fűszál a réten, de még annál is több, egy sánta kislibával. Libapásztor is tartozott, persze, a töméntelen sok, gágogó jószághoz; Jutkának hívták az anyátlan-apátlan faluárváját, aki a libákat őrizte naphosszat a réten.
„No, majd véget vetek én ennek a nagy barátságnak” – gondolta, és csak úgy félvállról odaszólt a kislánynak:
– Holnap levágjuk ezt a sánta ludat. Gondod legyen rá, hogy jókor reggel a konyhára kerüljön!
Ezzel visszadugta szájába a pipáját, sarkon fordult, és hazaballagott.
Sírt, sírdogált Jutka keservesen; könnyei odahullottak a kis sánta fejére. Mit csináljon? Hova rejtse? Mi lesz belőle az ő kedves pajtása nélkül? Egyszerre csak – hallj csudát! – megszólalt a kisliba:
– Ne búsulj, édes gazdám, dehogyis válunk mi el! A patak partján, tudod, van egy öreg, odvas fűzfa. Oda bújok én most el, s holnap reggel ott várok rád! Aztán majd meglátod, nem lesz többé semmi baj!
A libácska ezzel elsántikált a patak partjára, ott is az odvas fűzfához, elbújt, ahova mondta, Jutka pedig hazahajtotta a többi libát.
Másnap kora hajnalban nagy kiáltozásra ébredt; a gazdasszony kereste a sánta libát, le akarta vágni, hogy idejében megsüthesse. A lármára kijött a gazda is, előrángatta Jutkát:
– Hol az a liba?
A kislány csak sírt, rítt keservesen, és nem felelt semmit.
– Bizonyosan elloptad, mert te akarod megenni! – kiáltotta a gazda, és kilökte Jutkát az udvarról.
Az pedig futott, futott, s meg sem állt a patak parti odvas fűzfáig. A kisliba már várta:
– Ne sírj, kicsi gazdám, meglásd, minden rendbe jön! – mondta vidáman. – Most azonban gyere, bújjunk el ide a sűrű bokrok közé, mert előbb teljesíteni akarom a gazdag ember kívánságát.
Sietve elbújtak, s ezt jól is tették, mert már jött is a gazda, maga előtt hajtván töméntelen sok libáját.
Az egyik kövér lúd – amely mindig irigyelte a kis sántát, merthogy Jutka azt szerette legjobban -, így árulkodott a gazdának:
– Gi-gá-gá… Én tudom, hova bújt el a libapásztor kedvence!
– No, ha tudod, keresd meg tüstént! – mordult rá a gazdag ember.
– Én is tudom! Gá-gá, én is tudom! – gágogták a többiek is, és nyomban elszéledtek a rét minden sarka felé.
A gazda meg leült az útszéli eperfa árnyékába pipázni, meg hűsölni. Még el is szundított a nagy fáradtság után…
Mikor felébredt, eszébe jutottak a libák; de bizony rémülten látta, hogy csak itt-ott fehérlik egy-egy gágogó a távolban. Nosza, nagyot ugrott ijedtében; kapta a botját, hogy összeterelje őket. S amit így futkosott a libák után, tekintete megakadt a rét virágjain, milyen szépen megvannak azok egyhelyben! Még őrző sem kell melléjük, csak hajladoznak, bókolgatnak kedvesen… Amint ezt így elgondolta, megbotlott egy kiálló kődarabban, és akkorát esett, amilyen hosszú volt.
Miközben feltápászkodott, dühösen rázta az öklét a távolban fehérlő libái felé:
– Ó, hogy változnátok virágokká! – kiáltotta.
– Gi-gá-gá-gá… – hallatszott most a feje felett.
A gazda feltekintett, s hát – uramfia, mit látott? A levegőben, magasabban, mint a legmagasabb jegenyefa legfelső ágának hegyében lengedező legszélső levélke – ott repült a sánta liba, a liba hátán pedig vidáman kacagott a libapásztor Jutka.
No, tátva felejtette most a száját a gazda… De még csudálkozni is elfelejtett ijedtében, amikor körülnézett a réten. Mert a libái ebben a szempillantásban változtak át fehér pipitér virágokká.
Bizony, virág lett a gazdag ember töméntelen libájából!
Jutka pedig a sánta liba hátán repült árkon-bokron, hegyen-völgyön át, messze, messze, s meg sem álltak Lúdláb kastélyig. Ott pedig még aznap este Lúdláb hercegnő lett a libapásztor Jutka…
Aki nem hiszi, menjen ki a rétre, szedjen egy nagy csokor fehér pipitér virágot!