Szent Márton a kora középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. 15 éves volt, amikor a császár rendeletére apja helyett kellett lovagi szolgálatba lépnie. Lovag korában történt, hogy Amiens városába kellett lovagolni kis csapatával. Hideg tél volt, a sűrű hóhullásban késő este érkeztek a város falaihoz. (Megzörgették a kaput)
– Engedjetek be! Fontos levelet hoztunk
Márton nyöszörgésre lett figyelmes. A kapuban egy koldus didergett.
– Segítsetek, vitéz urak. Éhes vagyok, napok óta koplalok, a hidegben majd meg fagyok. Szánjátok meg a nyomorult koldust.
A lovagtársak csúfolódni kezdtek:
– Majd bizony a palástunkat adjuk oda!
– Mi is éheztünk, fáztunk, ne állj az utunkba!
– Hallgassatok! Bizonyosan azért került ez a szerencsétlen a mi utunkba, mert Isten nekünk rendelte, hogy segítsünk rajta.
– Hogy akarsz segíteni, hisz a mi élelmünk is elfogyott!
– Valóban, szegény ember, kenyerem nekem sincs, de a köpenyem megosztom veled, legalább a hidegtől védve légy!
– Ostoba vagy! Hosszú még a tél, most Te fogsz megfagyni fél köpenyben.
– Nem, barátaim, a jótett melege átjárja a szívet. Aki másokon segít, meg nem rövidülhet.
Azon az éjszakán Márton különös álmot látott. Ott állt az Úr trónusánál, körül a fényes angyali sereg. Az Úr vállán Márton megpillantotta azt a fél köpenyt, amelyet az este adott a szegény koldusnak.
Az Úr pedig így szólt:
– Tudd meg, Márton, ha bármi jót teszel a legkisebb testvéreddel is, azt mindig velem teszed.
Mikor Márton reggel felébredt, szilárd elhatározás született szívében:
– Nem akarok katona lenni, Jézus barátja vagyok. Nem kell a kard, a páncél, ami eddig védett.
Nincs rá szükségem, mert tudom, hogy engem Jézus segít és erősít. Elmegyek és a szegényeket, árvákat, gyengéket fogom védeni. Isten kegyelmet adott szolgájának, védte a gyengéket, szegényeket, sok barátot szerzett magának,
mindenkit szerette.
Vándorlásai során Toursba érkezett. A városban akkor halt meg a püspök.
A nép Mártont kérte: Légy a püspökünk! Légy a mi vezetőnk!
– Nem akarok püspök lenni. Én az Úr alázatos szolgája vagyok, nekem nem kell rang, méltóság!
Nagyon megijedt Márton és elmenekült a város szélére, ott bebújt a legkisebb ház libaóljába.
A város lakók egész nap keresték, nagy szomorúsággal kutatták:
– Ő a szegények gyámolítója, egyszerű, igazságos pap. Ő legyen a mi püspökünk!
– Meg kell találnunk! Végtelen szeretete, jósága áldást hoz városunkra!
– Igazságos, megvédi az ártatlanul üldözötteket.
– Keressük! Meg kell találnunk!
– Figyeljetek! Ott, a ludak óljában éktelen gágogás van, nézzük meg!
– Ide bújt a ludak közé, de azok elárulták rejtekhelyét.
– Látom, nem bújhatok el a püspökség elől, a feladatot vállalom, ha egyszerű remete életemmel együtt elfogadtok.
Ígérem, az Úr hűséges pásztora leszek, őrzöm a hit tisztaságát. Ettől kezdve Márton a nép szeretett és hűséges pásztora lett. Mindenki tisztelte és szerette. A Márton-napi lovaglás a köpenyét megosztó katonát idézi, a ludakkal történő ábrázolás a püspökség elől bujkáló szerzetes árulóira emlékeztet. A történelem lapjai úgy emlékeznek meg róla, mint aki a legnagyobb külső és belső szorongatásban is a testvéri szeretetet tette meg Isten szeretetének mércéjévé