Márton-nap.info

Vlagyimir Szutyejev: Micsoda madár ez?

Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett…
Az emberek fejüket csóválva mondogatták:
– Szörnyű ez a Liba!
Egy alkalommal Liba meglátogatott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak.
“De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak” – gondolta magában. Megkérte a Hattyút:
– Tudod mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet.
Hattyú egy kicsit gondolkodott, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.
Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja – sehogy sem találja kényelmesnek.
Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstől.
– Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú – mondja neki -, hahaha!
Megsértődött a Liba, a már éppen rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csőre van.
“De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy, zacskós csőr!” – gondolta magában.
Meg is mondta a Pelikánnak:
– Tudod mit? Neked adom az én piros csőrömet, s te add nekem a te zacskós csőrödet!
Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere.
A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott.
A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére.
A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az ő kis ecset farkáért.
De végül sikerült neki.
A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is.
Senkire és semmire nem hasonlított már a Liba.
Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát…
Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.
– Gá-gá-gá, micsoda madár ez? – ámuldoztak a libák.
– Liba vagyok! – kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsőrét eltátva harsogta:
– Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok!
– Hát ha te liba vagy, akkor gyere velünk! – mondták neki a libák.
Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott.
A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csőrét, sehogy se tud füvet tépni vele.
Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábbal nem tud úszni.
Nevetnek a libák:
– Hahahahaha!
Liba meg visszakiált nekik:
– Kukurikuuuú!
Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem ott termett a Róka!
Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek.
Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a Róka, és – uzsgyi! – szaladni kezdett vele.
Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.
– Köszönöm, libák, hogy megmentettetek – mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem!
Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csőrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját.
És a Liba megint olyan lett, mint egy liba.
Csak most okos és nem irigy liba lett belőle.
Így szólt az én mesém a Libáról. Itt a vége, fuss el véle!

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

shares