A Márton-napi libalakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét.
A cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. Ám e szokás gyökerei is mélyebbre, pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.
Márton lúdja tulajdonképpen egy régi római étkezési szokást elevenít fel. Ismeretes az is, hogy a Capitolium lúdjainak gágogása ébresztette föl a fáradt őrséget amikor a gallusok a várost el akarták foglalni éjszakának idején. Innen ered a lúd megtisztelő avis Martis neve. Mindezekkel magyarázható, hogy ezen a napon szép, hízlalt lúd volt az ünnepi eledel.
Régen úgy tartották, minél többet isznak, annál egészségesebbek lesznek. November 11-én nemcsak a Márton-napot ünnepeljük, ez a dátum ősidők óta a tél kezdetét is jelenti.
“Ha jókedvű Márton, kemény tél lesz, ha borús Márton, borongós tél” – mondja a rigmus.
A magyar néphagyományományban egy másik szólás kötődik a Márton ünnepéhez:
“Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”